Andris kezd beszélni. Mármint úgy, hogy már mi is értjük. Eddig csak ő értette. Szóval az utóbbi néhány hét eredménye: Apa, Anya, kaka, tűz, kész (=köszönöm, kérem).
Amikor hazaérek, hozzám rohan: Apa, Apa, tűz, tűz. Addig mondja, míg le nem megyünk begyújtani a kazánba. Ha nem kell, akkor a mécses meggyújtásával próbálom leszerelni.
Egyébként szerintem egyre ügyesebb. Tegnap kértem tőle dolgokat, és egyből megcsinálta: vedd fel a fogkeféd a földről, tedd a pultra, add oda Édesanyának az alátétet. Mikor mentünk le tüzet gyújtani, kértem, hogy a kezében lévő kis könyvet tegye le. Megfordult, és behajította a nappaliba. Elképesztően szép mozdulatsor volt, és ő is meg volt magával elégedve, mert végre mehettünk a tűzhöz.
Jankát tegnap előtt én hoztam haza a suliból. Ugye csak vinni szoktam, tehát ez most különleges volt. Lehet, hogy ő is így érezhette. Az egész utat hazafelé végigdumálta, pedig nem is kérdeztem semmit. Csak mondta, míg haza nem értünk.
Nem tudom: nekem néha egészen nehéz beszélni, alig bírom magam rávenni, lazítani akarok, és csöndet. Hallgatni könnyebb. Beszélni könnyebb. De csak hülyeséget.