Egy újabb első nap.
Kistigris, miután Édesapát nagy nehezen felkeltette (igen kitartó volt, és nem vesztette el a türelmét!), megreggelizett, hancúrozott Édesapával, majd sétálni indult az előzetesen egyeztetett feltételekkel: babakocsi itthon marad, és végig sétálunk. Első állomás a játszótér volt.
Minden rendben volt, míg egy Alex nevű, ismeretlen nemzetiségű kisoroszlán szintén a halacskás hintára akart felszállni, ahol Kistigris épp Édesapával őrjöngött. Szóval morcogás, a legcsúnyább nézés, elmenetel, félúton visszasandítás: a nevezett kisoroszlán már el is hagyta a játékot, így nyomás vissza. Erre kisoroszlán is. Folytatás, mint a kezdetben. De egyszer csak már kergetőznek, aminek a vége az, hogy egymás mellett ülve élvezik a hintát, majd együtt csúszdáznak, szaladgálnak, hintáznak.
Szia!
Boltba tovább. Beülős kocsi, nem csak 50 centessel, hanem 50 banival is működik; valahogy olyan balkáni életérzést ad, hogy apró euróm nincs csak leiem, esetleg szerb dínárom…
A szokásos körök: tej, kenyér, sör. A felsorolás nem mutatja a dolgok valós súlyozását! Kistigris egy hős, de már kókad. De szó nélkül (vagy legalábbis csak egy-kettő ellenállóval, de) hazagyalogol. Segít cipelni a sört.
Mesenézés közeben („magyar gyerek úgy ebédel, leül szemben a tévével”…) ebéd: egy-egy falatot elfelejt elrágni, majd reklamál, nem tudja elrágni: – Mozgasd a szád, hidd el, sikerülni fog! – biztatom, és tényleg.
Ebéd után alvás: – Nem akarok aludni! – de csak ennyire futja, mert önként elkezd átöltözni, és hallgatja a mesét. Kistigris aznapját. Egyszercsak: – És akkor Janka… – közbevág – Nem Janka, Kistigris! – de ez csak félálomszerű hozzászólás volt. Ilyen sikeresen emberemlékezet óta nem altattam.
Most, hogy befejeztem, fölébredt, és a sör is elfogyott.