…akkor kiraknám, hogy Wind Mill on my Mind kirakta. A kerti bájait. A kerti szépségeit. Kitaszította az utcára, a zöldisten teljes megrökönyödésére. Levágta, talán levágatta. Fűrésszel. Még talán motorja is volt a fűrésznek, de ha nem, akkor is reggelizett valamit. És a mókusok? És a csicsergő, ugráló és repkedő madarak? Ezentúl hol ugrálnak? (Ezentúl hol repülnek?!…) Emlékszem, amikor még álltak azok a fák, egy sokkal boldogabb bolygón éltem! (Nem.)
Talán a rózsaszín unikornis-póni se szaladgál már töppedt agyunk örökzöld kertjének szivárványa alatt?!
Hát csak kiraknám, amit kirakott, a pisztáciazöld mögé, mások okulására. (Thuja ssp.) Hiszen az ostobaság mint ordító oroszlán, ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el, de midig csak a saját alfelét találja meg.