Hát, majd 30-50 év múlva ezt olvastassátok el velem (olvassátok fel nekem):
Beszélgetések Dédivel (Sós Mária *1931)
1.
Dédi: – Ismertem Apádat! Jó nagy darab ember volt! Te ismerted?
Én: – ?! Miért Dédi, én ki vagyok?!
Dédi: – Te?! … Hát Te a …. a Gossler Icának vagy az anyja!
2.
Helyzet leírás: ordít a TV max. hangerőn (100), bemegyek, lenémítom:
Én: – Nem ordít nagyon a TV?
Dédi (kiszedvén füléből az erősítőt): – Nagyon hangos, most mondjad!
Én (ordítva): – Nem ordít nagyon a TV?
Dédi (kézfejét is forgatva hozzá): – Nem értem, mit mondasz!
Én (ordítva): – Miért szedte ki a füléből a fülest?!
Dédi (kézfejét is forgatva hozzá): – Nem értem, mit mondasz!
Én (föladom): Én se!
Dédi: – Mi lesz a TV-ben?
Én (megnézem, és ezt látom kiírva: „Telethon – Válogatás”, és fogalmam sincs, mi az, és arról sem, hogy hogy fogom ezt Dédinek elmagyarázni, ordítva…): – Nem tudom…
Dédi: – De hát oda van írva!
Én: – Válogatás…
Dédi: – Na látod, hogy lesz valami ez után a sokat beszélő öregember után is (nagyjából a fia lehetne a bemondó…); Na ha válogatás lesz, majd akkor válogatok!
3.
Dédi: – Ááá, azt mondják, 92 éves vagyok, de nem hiszem el!
Én: – Miért fiatalabbnak érzi magát?!
Dédi (nevet): – Ááá, nem, de hát csak 1903-ban születtem.
Én: – De hát akkor már 120 éves!
Dédi nem érti.
Én: – Milyen évet írunk, Dédi?
Dédi: – Nem tudom, milyet?
Én: – 2022.
Dédi: – 2000?
Én: – Nem, 2022.
Dédi: – Már 2000 van?!
Én: – Nem, 2022. – Dédi bólogat, de bizonytalanságot érzek: – Milyen év van Dédi?
Dédi: – Kettőezer – kezd pedagógusi énem önbizalma növekedni…- kilencszáz…öt. – Pályaelhagyó vagyok.
Én: – Mikor született?
Dédi: 1903.
Én: – Mikor halt meg az apja?
Dédi: – Ezerkilencszázharminc… valamikor ekkoriban.
Én: – Mikor halt meg a férje?
Dédi: – Mikor? …Hát, harminc éve; régóta úgy emlékszem, hogy harminc éve. Mint az apám.
4.
Elképzelt beszélgetés, aminek a háttere szinte minden nap megtörténik:
Én (hangosan, kiabálva, hogy hallja): – Ne rakja be a mikroba a lábast, mert tönkremegy!
Dédi: – Mi? Nem hallom, mit mondasz!
Én (suttogva szinte): – Csak azt kérdeztem, hogy kér e csokit? Icának nem mondom meg!
Dédi, felháborodva: – Ja! Hogy ne ennék, az anyja köcsögit!