„A lélek ugyan kész, de a test gyönge.” Sokszor mondom. Pedig nem igaz. Vagyis nem tudom: az akarat melyikhez tartozik? Nehéz leugrani, de nem a testen múlik. Elképzeltem, elgondoltam, csak a testnek kéne mozdulnia.
Ösvényt kéne vágni, a polcon rendet rakni, beszélgetni, imádkozni, imádkozni. Lebegek el az értelmes léttől. Tudom a tennivalót, de nem tudom — megtenni. Az ösvényemet benőtte a világ. Tájékozódom, de rossz fele is megyek. Egyet előre, egyet hátra. Kialszok; kiégek? A legnagyobb csoda, hogy mégsem. Nem rajtam múlik. S nem tudom értékelni. Semmit. A gúny és irónia tetőfokára hágott. És legnagyobb áldozatom én vagyok, s Te, akivel találkozom. Meddig bírom még ezt tenni?! Meddig bírom nem megtenni a tennivalót?! Flagellum. Nem használ(t). Miraculum. Irónia közömbösségig nem lehet gyilkolni az érzést! Jajj, csak érzéseimet ne gúnyoljam ki! ha magamat nem szeretem, senkit sem! A legnagyobb önző leszek! Kisodródom kusza ösvényem hajtűkanyarjában. Ez az, amiről beszélni tudok. Okulj! Szeress! Magad. Istent. Leányt. A többi? Kölcsey. S a tennivalók? Játékszerek, dobókockák, kártyalapok. Kölcsey. Mondom: az Isten. Lehetőleg ne akard megérteni, mert itt van fontosabb dolgod, amikhez a tennivalókon keresztül jutsz — ha…
Egészen jó most. Ez egy régi tennivaló volt.