Szuper lehetőségem támadt novemberben: barátnőm írt, hogy még egy hónapot kint marad Párizsban, viszont a szobatársa nem, ezért ha gondolom, meglátogathatom, és aludhatok a Balassi Intézetben vele. Király! Gondoltam. És az is lett.
Szuper időnk volt.
Szuper kísérőm volt.
Szuper helyeket láttam, kb. ingyen.
Szuperül éreztem magam.
Leszámítva egy-két dolgot, pl. hogy baromi drága, még Németországhoz viszonyítva is, illetve, hogy az első 10 percben átvertek kb. 4 ezer forinttal… Tanulópénznek végül is belefért, leesett, hogy ez nem a mi kis biztonságos Budapestünk.
Nagyon tetszettek a házak – kívülről! -, most már tudom, hogy miért hívják a francia erkélyt francia erkélynek. Ezen kívül az is nagy tetszett, hogy rengeteg olyan utca van, ahol a járda és az úttest között fasor van. Mint pl. az Andrássy út, Falk Miksa utca, Nagykörút egy része, stb. persze talán már otthon is kezdenek erre figyelgetni, de van még hova fejlődni.
A metró is szimpatikus, ha csak arra gondolok, hogy kvázi levitték a villamos hálózatot a föld alá, és csináltak belőle kéregvasutat. Tehát messze nem olyan mélyen, messze nem olyan monumentális építkezésekkel, ezért nem kell hozzá nagy elhatározás és 10 perc hogy le- és feljussak a metróból. Ha viszont arra gondolok, hogy az összes hajléktalan leköltözik télire, amitől iszonyatosan büdös, és amúgy is rettentően koszos, ezen kívül egy csomó helyen tök igénytelen burkolat van, ha van egyáltalán, akkor már nem rajongok annyira a metrózásért. Nem beszélve arról, hogy kb. minden metrón utazik legalább egy magában ordibáló őrült, akiről simán el lehet képzelni, hogy egy potenciális lövöldöző vagy öngyilkos merénylő.
Külön hálás vagyok, hogy bemehettem a Pompidou-ba is, ahol próbálták magyarázni, én pedig próbáltam megérteni a kortárs művészetet. Voltak egész jó leírások, de amikor azzal jöttek, hogy X.Y. festő életművének Z. szakaszára eltávolított munkáiról mindent, mely azokat felismerhetővé, értelmezhetővé teszi, szóval akkor éreztem, hogy ők is erősen vakaróznak, hogy ez most mi akar lenni. Egyik kedvencem a három hatalmas hófehér vászon volt, „Sans Titre” címmel. Azért ha egyszer kőgazdag leszek, veszek magamnak egy Henri Valensi festményt.
